Kedves Olvasóm!

Had meséljek neked most valamiről, ami vagy nagyon ismerős lesz a számodra, vagy pedig teljesen idegen: a koleszos életérzésről. Nos mivel minden koli más, így más más élmények is vannak, de azt hiszem egy dolog közös minden kollégistában, aki egyszer beleszeret: ez a féle szerelem örökké a szívben marad. Emlékszem a napra, amikor négy évvel ezelőtt betettem gyanútlanul abba az épületbe a lábam. Eleinte rettegtem, s már tisztában voltam azzal, hogy hátrányokkal indulok. Hogy miért ? Megmondom őszintén: sokan nagypofájú, egoista strébernek gondoltak. Nos az első fél évem ezzel is telt. Küzdeni azért, aki valójában vagyok. Ki is akartam onnan költözni és máshova iratkozni. A végén viszont meggyőztek a barátaim, hogy maradjak. Rájöttek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek gondoltak, s végül megszerettek. Nem iratkoztam át. s ezt már nem is bánom. Életem legszebb 4 évét töltöttem ott. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, és sok ember fogadott a szívébe, és én is sokakat szerettem meg. Mérhetetlen sok életérzéssel találtam szembe magam. Első szerelem, elvesztett barátság, segítségnyújtás olyantól, akitől soha nem is vártam volna. Igaz nem sűrűn volt rá lehetőségem, hogy egyedül legyek, de igazából nem is akartam. Az egész hely olyan, mint egy nagy árvaház, csak éppenséggel itt hétvégén hazamész a szüleidhez. Rengeteg önállóságra tanított az egész hely.   

 

Az egész épület, a nevelők , a diákok. Mindent szerettem benne. Mindent. Amikor a falai közt jártam,szinte éreztem a falakban azt,hogy az enyém,hogy ide tartozom. Mindenkit ismertem,mindnekit tudtam hol lakik,honnan jött,melyik osztályba jár. Ez mindig jó érzéssel töltött el. Egy kisebb "családi kört" is kialakítottunk. Rengeteg fogadott hugicám, öcsikém, kisfiam, testvérem volt ott... S a mai napon,a mikor tudom, hogy ők visszaköltöznek, egyszerűen sírhatnékom támad. Hiszen hiányoznak. Minden ami a kolival jár. Még az ebédlőben lévő pocsék kajai is. Hiányzik az, amikor a csendes házban felhangzik egy jóbarátomtól a Kill Bill dallam, amit vidáman fütyül, amint lecsúszik a lépcsőkorláton, és amint rászól a nevelő tanár : Fecókám, hányszor mondjam még,hogy ne csináld? Aztán  köszönök a tanárnőnek vagy tanár úrnak: Csók ! - Szia Szintikém !

Hiányzik ahogy a barátaim ott állnak a kapu előtt állva,nézik a motorokat,és amikor meglátnak így köszönnek : Szia Szinti !  

Hiányzik ahogy megkérdezik : Szinti nincs kedved megmasszírozni ? 

 

Azt kívánom, bárcsak most is így lenne. Bárcsak most is ott lehetnék velük. Bárcsak szedhetném a cókmókom és elfoglalhatnám a szobám. Az utolsó évemben én voltam a szobaparancsnok. Én érkeztem be először a koliba, és amikor mindneki kiköltözött a szobából én voltam az utolsó, aki kipakolt. Mikor bezártam az ajtót utoljára így szóltam: Mindig a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót. Nos ugyan a szoba nem egy süllyedő hajó volt, de azért mégis csak hozzám tartozott jó pár évig, s én hozzá. Bárcsak most is így lenne. De az élet nem így akarta. Márfele kellett mennem, más utat kellett választanom, s kicsi a lehetőség rá, hogy visszaköltözzem. S most úgy érzem, egy részem ott maradt. A barátaim szívében.

 

 

 

Szóval most nagy lánynak kell lennem, és nem szabad sírnom. Remélem eképp tudok majd cselekedni.

 

 

 

" Its time to a big girl now, and big girls don't cry "

 

 

A feladatom most ennyi : tovább kel lépni , új dolgokkal kell megismerkedni, új dolgokat kell magamban felfedezni, kutatni önmagam és végül : nem sírni. S erről mindig annak a dalnak pár sora jut eszembe.amely a másodikos évemet végigkísérte. Rengeteg szép és szívszorító emlék kötődik hozzá. Így hangzanak a sorok :