Xynthia

  Jesszusom, de rég voltam már itt,. Attól féltem, hogy már a jelszavamra sem emlékszem. Tévedtem. Elsőre sikerült eltalálnom. Meglepődtem. Meg azon is hányan tekintették meg a bejegyzéseimet. Többen, mint gondoltam. Jó persze nem akkora mennyiség, amettől eltátod a szád, de azért én mégis örültem neki. Utólag is köszönöm az olvasást.

No nézzük csak, mi is történt az utolsó bejegyzésem óta. Azt ígértem, hogy a 19 életévem az önmegvalósításról fog szólni. Nos nem egészen így történt. Azokban a napokban, amikor eme kósza gondolatok kiröppentek a fejemből, olyan dolgok történtek velem, amelyekből arra következtettem, hogy ez lesz a központi téma.

Újságírást tanulok és kellett szakmai gyakorlatot szerezni. Eredetileg a nyáron kellett volna megszerezni, de én hamarabb bementem a helyi médiához, hogy biztosítsam a dolgot. Örömmel fogadtak és áprilisra már ígértek is nekem feladatot. Nem csak ígéret volt. Meg is csinálhattam. Abban a hónapban sokat járkáltam a szerkesztőségbe, de azt hiszem nem eleget. Próbáltam rápörögni a dologra, de nem eléggé. Az írásaim hibásak voltak. Pontatlanok, ami ebben a szakmában, nagyon,de nagyon fontos. Idegesített, hogy ennyire béna vagyok. ( Jó tudom a jó munkáért sokáig és keményen kell harcolni.) Aztána  szerkesztőségben is csak feleslegnek éreztem magam. Kedvesek, aranyosak voltak, hálával tartozom nekik,de valahogy nem illettem a képbe.Úgyhogy legközelebb csak a gyakorlati papír kitöltésekor mentem vissza. Sokkal jobb minősítést kaptam, mint amire számítottam. Ettől független az újságírástól elment a kedvem. Nem miattuk. Hanem maga a média miatt. Eddig is tudtam, hogy tele van hazugságokkal, meg lényegtelen dolgokkal, de most kezdtem csak igazán besokallni. 

A másik dolog, ami történt velem, hogy a helyi partyfotóssal jobban összeismerkedtem. Látta a fotóim, és megkérdezte, nem e lenne kedvem bulikba fotózni. A meló ugrott. Nem volt megfelelő gépem hozzá, meg hát gondoljunk csak bele: egy csöpp lányka, egyedül egy százezres értékű géppel elég nagy veszélynek van kitéve, főleg késő este, folyik a buli, meg a sok pia. Mondjuk enélkül is baj történhet, szóval ez a dolog úgy fejeződött be, hogy el se kezdődött igazán. Azért a hobbifotózás megmaradt. Igazából ezt szeretem jobban. Megörökíteni amit látok, beletenni, ami számomra fontos, és mindezt a többiek elé tárni. Ez nekem fontosabb. Az efféle fotózás az én lelkiterápiám. Akadnak olyanok, akik azt mondogatják, hogy érdemes lenne a fotózást választani, mint szakma. Bevallom nem lenne rossz, hiszen nagyon szeretem csinálni, de ha ez válna a munkámmá félek, hogy elveszítené a varázsát. Márcsak a pénz miatt is. Azt hiszem ezt a témát még egy párszor átrágom magamban. Egy dolog fontos: fotózni mindig is fogok, függetlenül attól,hogy csak hobbi marad, vagy a hivatásom lesz.

Miután taglaltam, hogy miért nem sikerült teljesen a beígért önmegvalósításom, itt az ideje, hogy meséljek arról, mi lett helyette. Ez lett az eufória éve. Végig koncerteztem a nyarat (mármint hallgatóként, nem fellépüként :P ) Jártam Kazincbarcikán a Diamond klubban. Öregem piszok jó hely. Egy éjszaka alatt beleszerettem. Csak ajánlani tudom. Aztán sikerült eljutnom a VOLT-ra, ahol fergeteges 5 napot töltöttem, és végre láthattam, hallhattam élőben a kedvenc együtteseim: 30 Seconds To Mars, My Chemical Romance, Sum 41, Pendulum, Quimby, Tankcsapda, Punnany Massif, hogy csak párat említsek. Fergeteges volt az egész.

Az eufória legfőbb forrása azonban mégsem a koncertekre járás volt, meg a bulizás. Illetve valahol kapcsolódik hozzá, mivel javarészt a Szerelmemmel mentem ide-oda. Igen-igen, szerelembe estem. :) Érdekesen alakult ez a másfél év szívügyileg. Eleinte nem történt semmi, próbáltam kiheverni egy szakítást, aztán belegabalyodtam néhány srácba, de nem jelentett semmit egyik se, csak egy buliban elcsattant csókot. Aztán sikerült összefutnom egy plátói szerelmembe. Már majdnem elfelejtettem, próbáltam a parázsból tüzet csinálni. Nem ment. Főleg úgy, hogy időközben rájöttem, hogy beleszerettem a jóbarátomba. Igaz akkor még csak 3 hónapja ismertem, amikor összejöttünk, de emlékszem arra a pillanatra, amikor először leültem mellé beszélgetni. Már akkor fura érzéseim voltak. Mintha mindig is ott lett volna nekem. Barátként tekintettem rá, de ahogy telt az idő, beleszerettem. Csak ezt féltem magamnak bevallani.  Végül a barátaim világítottak rá arra, mi a szituáció. Vagyis először azt közölték, hogy ő mit érez. Én meg hadováltam össze-vissza az ellenérveket, hogy miért is nem jöhetek vele össze. Aztán egy májusi délutánon ránéztem és éreztem, hogy Ő az. Ő az, akire egész életemben vártam. Lehet elhamarkodott kijelentésnek tűnik, de akkor is ez volt bennem és igazából ezt még mindig érzem. Csodálatos egy délután volt, romantikus, de mégsem nyálas. Hihetetlen volt.  Tulajdonképpen még most is az. Igaz, most távol van tőlem, egy francia kis faluban, de két nap múlva hazajön, én pedig ott fogom várni a reptéren. Tárt karokkal és szerelmes szívvel :) <3

Ejjj ejj, nagyon elmaradt ezt a blogolás az utóbbi hónapokban. Ejnye-bejnye Szintike.

De ma kicsit újraélesztjük itt a dolgokat. Főleg,hogy nekem innentől kezdődik az év. Lehet fura dolog, de nálam az "Újév" nem január 1-től kezdődik, hanem a születésnapomtól. 03.03. Ez ilyen egyéni marhaság. Nálam nem a 2011-ik év kezdődött meg, hanem a 19 életévem, ami szerencsére jól indult :)) terészetesen szülinapos SuSMusokkal, meg levelekkel és hívásokkal. S meglepő módon, olyan csodaszép álmokkal, amikkel ritkán találkoztam mostanság. Röviden tömören életem minden dolgának megjavulásáról és megszépüléséről szólt.

Az elmúlt időszakban eléggé rossz dolgok értek, nem mondom, hogy nem érintettek meg,mert de. Kicsit kikészülőben voltam, persze azért nem adtam fel. Főleg,hogy öröm is volt az ürömben: új barátokat szereztem, a régebbi itthoni barátaimmal szorosabb lett a kapcsolatom, és szerencsére a Békésen hagyott barátok sem tűntek el. Ez jó dolog. Plusz rengeteg dicséretet kaptam egyes munkáimmal kapcsolatban. A szüleimmel pedig jobb a helyzet, mint évekkel ezelőtt. Ezen jó dolgok tartották össze lelkem összedőlni készülő kis viskóját. Őrületesen sok köszönettel és hálával tartozom ezeknek az embereknek! 

Szóval az évszámítás:

15. év - A bizonyítás éve: amikor gyakorlatilag minuszból indultam az új iskolámban, az új emberek között. Az utálat hosszas küzdelmek után átalakult szeretetté. :)

16. év - A lázadás  éve: a mai világban nem megelpő módon, nem érdekelt más csak a " buli meg a haverok",

17. év - A siker éve: rendben voltam szerelmileg is, barátilag is, díjakat és versenyeket nyertem, illetve új barátokat :) Kell ennél több ? :)

18. év - A küzdés éve: törött szív, törött álmok, törött jövő és énkép. Azt hiszem talán az tartott életben, hogy tudtam az apró dolgoknak is örülni. 

S hogy miről fog szólni reményeim szerint a 19. év ? Az önmegvalósításról. Összeszedem minden létező bátorságom és végre igyekszem nekidurálni magam jövőm megvalósításának. Rengeteg dolgot kell "megszerelnem" magamban, illetve körülöttem. Fejleszteni a bennem lévő dolgokat, szinteket lépni. A bennem lévő kreativitást még jobban a felszínre hozni, munkát szerezni, és megvalósítani az álmaimat. 

Az egyik ilyen álom eljutni végre egy 30 Seconds To Mars koncertre. Szerencsére idén nyáron ellátogatnak ismét Magyarországra, a VOLT Fesztiválra. Mivel ők és munkáik a leghosszabb szerelem az életemben ( idén lesz az 5. éve) így azt hiszem itt az ideje, hogy tiszteletre méltóan végigtomboljam a koncertjüket :)) 

Nos remélem lesz időm és affintiásom ahhoz, hogy kicsit többet blogoljak, bár konkrétan nem mindig ugyan ilyen témában, mint most, de úgy éreztem, ma, ezen a napon, erről kell írnom :)

És így végül egy kép, amit ma láttam. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Szép napot mindekinek :)

Kelj fel és járj !

Néha fáj belül nagyon,

S ilyenkor csak összegörnyedve ülök a padlón.

Szorosan markolom a párnám,

Melyet néma sikollyal és izzó könnyekkel áztatám.

S hallom ahogy kong,az aminek nem kellene,

Mert tudom,hogy van,aki lakik benne.

Azt is tudom,hogyha kérném segítene,

De félek látná milyen is vagyok : gyenge.

Ilyenkor már tudom mit kell tenni :

Talpra állni,mintha nem történne semmi,

A könnyeket letörölni,s mutatni,hogy is kell errősnek lenni.

A helyzet a következő: ez a pár rímcafat azért született meg, mert a mondanivalóm egy része csak így jutott az eszembe. Amiről a kis bejegyzés szólna,az az,hogy szerintem sok ember van úgy vele, az élet amit él nem jó, vannak problémák, amiket kissé nehézkesen lép át, s néha ettől nagyon szenved. Szerintem az emberek többsége ilyen. Én például így szoktam szendvedni, ahogy leírtam. Félreértés azért ne essék. Tényleg van, hogy piszkosul érzem magam, és kilátástalannak találom a helyzetet ( olyankor kábé úgy viselkedem,mint a fenti klipben lévő emberkék). DE mindig vannak olyan emberek,olyan meghökkentő sorsok és akaraterők, amikkel ha találkozom, rájövök, hogy igazából nem nagy is akkora az a problematika, amivel küzdök, hiszen vannak nálam sokkal súlyosabb helyzetben lévők, s nekik több okuk lenne panaszra. Habár egy okos barátosném szerint "mindnekinek meg van a maga baja, és ha mondjuk nem is az éhinség a legnagyobb gondja, de a saját életéhez mérve azért mégis meg lehet érteni, hogy aggasztja ,amit átél."

Nos ez egy általános igazság. Semmi újat nem mondtam vele, de nekem viszont szükségem volt arra, hogy mindezt ide leírjam, mert másokat és legfőképp magamat is arra szeretném sarkallni, hogy sose hadakozzam magam ellen, azzal, hogy "nem is lehet okom panaszra, vannak súlyosabb esetek is", hanem lássam be, hogy igen is vannak dolgok, amikért szomorkodom,és számomra nehéz ez. Majd a belátás után jöjjön a talpraállás és a megoldás. Saját magam is jobban fogom érezni, ha tudom, hogy sikerült túljutnom ezen a "magánvállságon" s utána képes leszek mosolyogni és nagyobb lendülettel segíteni,azokon,akik tényleg rosszabb helyzetben vannak.

Végezetül még egy videó: nos egy jó ideje terjeng az éterben ez a felvétel, ami engem könnyekig hatott és mélyéséges tiszelet jár a főszereplőnek Nick Vujicicnek, akiről jó páran példát vehetnének.

Nemrégiben találtam magamnak egy szuperhőst. Ő is különleges képeségekkel rendelkezik, de talán közelebb áll hozzám, mint bármelyik olyan kitalált hős, amelyik a tengerparti ,már - már undorítónak vélt szülőhelyen , Hollywoodban született kitalált hero. Nézzük: van nekünk egy denevér és ember keresztezéséből fogant Batmanünk,egy macskakarmolásos Catwomanünk , egy S-es polót hordó, pirosköpenyes, levegőberöpködős Supermanünk, egy hálóval utazós,pókcsípte Spidermanünk, és most itt egy új hős,egy új "man",az igazságmániás Lightman. Nos talán az emberek őt kevéséb ismerik, vagy ha  mégis nem annyira szeretik, de én őt kedvelem a legjobban. Már egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, kicsit elegem lett a hazugságokból... és ez a sorozatot most kezdtem el nézni, de őszintén mondom jól jött nekem.

A Lie to me, azaz Hazudj,ha tudsz c. sorozatról olvastam már hideget ,meleget. Mindenkinek szíve joga mit gondol , van aki úgy gondolja : "Ez is csak egy sorozat a sok közül,és az igazszágtartalom ellenére,nem egy nagy durranás és kissé unalmas" , de van aki szerint zseniális. Nos én az utóbbiak csoportjához tartozom. A helyzet az, hogy néha már én is tudom az első 5 percben, hogy ki a tettes,és valóban sokszor hangzik el a mondat : "Hazudik!". Ettől függetlenül nekem elnyerte a megtetszésem. Tetszenek a módszerek, a karakterek jól kidolgozottak, és szimpatikusak, meg hát vonzó számomra az utópikus gondolat,hogy a hazguság leleplezhető. Nem gondolom azt, hogy ha nézem, jobban fel fog tűnni, ha valaki hazudik, sőt azon is elgondolkodtam, hogy ha mindenki nézné a sorozatot és így fürkészné a másikat, mint Dr. Fényhozó , akkor az emberek még kevésbé bíznának a másikban, mert mindig azt fürkésznék, hogy mikor hazudik a másik. Mondjuk több őszinteséggel lehet jobb lenne, erre is van példa  Eli Locker személyében, aki őszinte híve a radikális őszinteségnek. Talán pont ezért ez a szereplő áll hozzám a legközelebb, mert néha én is szókimondóbb vagyok, mint amennyire kéne.  Ez persze nem mindig jó. Mindazonáltal itt egy őszinte vallomás : létezik nálam őszintébb ember is. Na de hamár a fél főszereplői gárdát felsoroltam, akkor a nőket is egy kicsit kivesézem: Dr. Gilian Foster, aki számomra egy üde tavaszi fuvallat a sorozatban: kedves és okos,érzelmes nő. Ha választhatnék ilyen lennék. S persze a másik hölgyről se feledkezzünk meg, Ria Torres, aki azt képviseli, amit én néha jobban tudok értékelni: a vele született tehetséget. Ösztönszerűen tudja, mi az igaz és mi a hamis. Nos ösztönökből egy parányi nekem is jutott, úgy hogy neki is sikerült megszerettetnie magát velem.

Szóval ezen tényezők miatt döntöttem úgy, hogy a sok negatív kritika mellé magam is írok egy pár védősort. Habár ezzel inkább magamt nyugtatom. S hogy miért volt fontos mindezt közölni nekem a blogomban: mert ide általában akkor írok, ha valami megfogott. Valami olyan érzés vagy dolog, ami magával ragad. S ez most magával ragadott.

Végezetül pedig itt van nekünk sorozat  főcímdala. Az ízlésemnek megfelelő zenei aláfestés, az opening képi világa pedig különösen tetszik. 

Nos kedves olvasó most pár sort fogsz látni,ami folytatása egy olyan versnek,amelyet egy jóbarátom szintén a Blogjában írt,és a feladatom az volth,ogy az ő kissé letargikus versére írjak életvidám sorokat... mely így kezdődik :

De élünk.

S talán néha félünk,

Mert a dolgok nem úgy alakulnak,

Hogy az megfeleljen az akaratunknak.

Én mégis úgy vélem az élet szép,

Akkor is, ha néha megtép.

Nem élhetünk a saját fájdalmaink Világában

Elzárva annak emésztő kalitkájában.

Hiszen a legegyszerűbb dolog is csodálatraméltó,

Akár a csiripelő madarak vagy a néma tó,

A körülötte lévő hajlongó nád,

Vagy az esti tücsök szerenád .

Az élet igazi szépségei nem ordítanak,

Sőt : egyáltalán nem hangosak.

Nem fognak feléd kiálltani,hogy : "Nézd itt vagyok!

Vegyél észre , az orrod előtt állok !"

Aki nyitott szemmel és szívvel lát,

Az értékeli a hétköznapi csodát,

De aki már eleve eldönti,hogy vak,

Az élete végéig az is marad.

Talán badarság naívan viselkedni,

S hinni abban,ami talán már meg is szűnt létezni,

De ha már kell valamiben hinnünk,

Hát én ebben hiszek ,mert élünk .

S számomra fájóbb lenne ,

Ha lelkem egyfolytában emésztődne.

S ha majd évek múltán lehunyom a szemem,

Azt fogom látni ,amit egész életemben :

A kedves emléketeket,

A gyönyörű természetet,

A barátaim mosolyát,

A pipacsok piros pirongását.

S hallom majd a gyerekek kacaját,

A madarak csodálatos énekkarát,

S érzem majd a virágok illatát,

Bőrömön pedig a nap sugarát.

Igen. Örök  tavasz lesz a szívemben,

Az az örök tavasz,amelyben mindig is éltem.

Nos így sikerült most ez a pár sor. Talán kissé közhelyes,de azt hiszem azért a lényeg benne van. Tudom tényleg nehéz pozitívnak lenni,de szerintem nem lehetetlen. Mellékelek mellé egy szép kis dallamot,tessék ezt is meghhalgatni . Engem ez inspirált és mindig jó hatással van rám. Csodaszép dallamok :) ( egyébként a Mr. Nobody c. film zenéje. Érdekes film. Aki szereti az elvontabb alkotásokat,annak bátran ajánlom )

Kedves Olvasóm!

Had meséljek neked most valamiről, ami vagy nagyon ismerős lesz a számodra, vagy pedig teljesen idegen: a koleszos életérzésről. Nos mivel minden koli más, így más más élmények is vannak, de azt hiszem egy dolog közös minden kollégistában, aki egyszer beleszeret: ez a féle szerelem örökké a szívben marad. Emlékszem a napra, amikor négy évvel ezelőtt betettem gyanútlanul abba az épületbe a lábam. Eleinte rettegtem, s már tisztában voltam azzal, hogy hátrányokkal indulok. Hogy miért ? Megmondom őszintén: sokan nagypofájú, egoista strébernek gondoltak. Nos az első fél évem ezzel is telt. Küzdeni azért, aki valójában vagyok. Ki is akartam onnan költözni és máshova iratkozni. A végén viszont meggyőztek a barátaim, hogy maradjak. Rájöttek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek gondoltak, s végül megszerettek. Nem iratkoztam át. s ezt már nem is bánom. Életem legszebb 4 évét töltöttem ott. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg, és sok ember fogadott a szívébe, és én is sokakat szerettem meg. Mérhetetlen sok életérzéssel találtam szembe magam. Első szerelem, elvesztett barátság, segítségnyújtás olyantól, akitől soha nem is vártam volna. Igaz nem sűrűn volt rá lehetőségem, hogy egyedül legyek, de igazából nem is akartam. Az egész hely olyan, mint egy nagy árvaház, csak éppenséggel itt hétvégén hazamész a szüleidhez. Rengeteg önállóságra tanított az egész hely.   

Az egész épület, a nevelők , a diákok. Mindent szerettem benne. Mindent. Amikor a falai közt jártam,szinte éreztem a falakban azt,hogy az enyém,hogy ide tartozom. Mindenkit ismertem,mindnekit tudtam hol lakik,honnan jött,melyik osztályba jár. Ez mindig jó érzéssel töltött el. Egy kisebb "családi kört" is kialakítottunk. Rengeteg fogadott hugicám, öcsikém, kisfiam, testvérem volt ott... S a mai napon,a mikor tudom, hogy ők visszaköltöznek, egyszerűen sírhatnékom támad. Hiszen hiányoznak. Minden ami a kolival jár. Még az ebédlőben lévő pocsék kajai is. Hiányzik az, amikor a csendes házban felhangzik egy jóbarátomtól a Kill Bill dallam, amit vidáman fütyül, amint lecsúszik a lépcsőkorláton, és amint rászól a nevelő tanár : Fecókám, hányszor mondjam még,hogy ne csináld? Aztán  köszönök a tanárnőnek vagy tanár úrnak: Csók ! - Szia Szintikém !

Hiányzik ahogy a barátaim ott állnak a kapu előtt állva,nézik a motorokat,és amikor meglátnak így köszönnek : Szia Szinti !  

Hiányzik ahogy megkérdezik : Szinti nincs kedved megmasszírozni ? 

Azt kívánom, bárcsak most is így lenne. Bárcsak most is ott lehetnék velük. Bárcsak szedhetném a cókmókom és elfoglalhatnám a szobám. Az utolsó évemben én voltam a szobaparancsnok. Én érkeztem be először a koliba, és amikor mindneki kiköltözött a szobából én voltam az utolsó, aki kipakolt. Mikor bezártam az ajtót utoljára így szóltam: Mindig a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót. Nos ugyan a szoba nem egy süllyedő hajó volt, de azért mégis csak hozzám tartozott jó pár évig, s én hozzá. Bárcsak most is így lenne. De az élet nem így akarta. Márfele kellett mennem, más utat kellett választanom, s kicsi a lehetőség rá, hogy visszaköltözzem. S most úgy érzem, egy részem ott maradt. A barátaim szívében.

Szóval most nagy lánynak kell lennem, és nem szabad sírnom. Remélem eképp tudok majd cselekedni.

" Its time to a big girl now, and big girls don't cry "

A feladatom most ennyi : tovább kel lépni , új dolgokkal kell megismerkedni, új dolgokat kell magamban felfedezni, kutatni önmagam és végül : nem sírni. S erről mindig annak a dalnak pár sora jut eszembe.amely a másodikos évemet végigkísérte. Rengeteg szép és szívszorító emlék kötődik hozzá. Így hangzanak a sorok :

Talán nem ez volt a legjobb nyár,de lesz még szebb is, s nagyon remélem,hogy VELETEK, mert csakis VELETEK élet az élet. Mást nem ígérhetek, csak annyit, hogy igyekszem megtenni mindent értetek, s igyekszem megvalósítani az álmaim,mert tudom,hogy Ti ennek örülni fogtok :)

Végül egy kis zene. Nem tudom miért, de nekem valahogy ez egy tökéletes nyár záró dal. Habár ebben nem volt sem igazi tini álom, se szerelem., de azért akkor is jó :) Emlékeztet arra, hogy igazából ebből nekem is volt részem, s ha a végén vége is lett, de azért szép volt :)

  Nos ide is eljutottunk. Lassan vége a nyárnak. S hogy mennyire mondható csodálatosnak ?  Az a helyzet, hogy ezt a kérdést komolyan mérlegelnem kell. A tavalyi nyarat semmilyen mértékben nem közelíti meg. Az volt talán eddigi életem legszebb nyara. Eseménydús, sikerekben és élményekben gazdag. Az idei nyár pedig.... hát nem igazán mondható annak. Az érettségi és a felvételi miatti idegeskedés sokat kivett belőlem. Pedig nem érte meg. Egyáltalán nem. Nem is tudom,hogy lehettem ilyen buta és ostoba, hogy szinte megszűnt emberként éljek addig a bizonyos napig. S habár rossz volt a helyzet, mégis sikerült átfordítanom az életem úgy,hogy végül ne érezzem azt,hogy valamit is veszítettem. Ez lehet egoistán hangzik, de büszke vagyok magamra.  A sikertelen felvételi ellenére is képes voltam úgy továbblépni,hogy az élet jó ,sőt még jobb is lehet ,mint vártam. S nem azért vagyok magamra büszke, mert, hogy  "milyen csodálatos vagyok", hanem azért, mert magamhoz képest jobban feldolgoztam, mint gondoltam. Nem ez az első efféle csalódásom az életben, de ott kicsivel nehezebb volt továbblépni a dolgokon és feldolgozni mindent, majd abból kihozni a legjobbat, amit tudok. Most is így fogok cselekedni. Új vágyakkal és tettrekészséggel vágok neki a közelgő szeptembernek. Igyekszem az életem csorbáit kiküszöbölni , s valami olyan ízt vinni az életembe,ami eddig csak az álmaimban volt. Eddig nagy álmodozó voltam, amitől sosem akartam és nem is fogok megválni. Viszont épp itt az ideje,hogy megvalósítsam őket. Csak mégtöbb bátorság kell hozzá, és én már nem félek. Eddig féltem lépni,mert a veszteségekre gondoltam. A veszteségek pedig konkrétan olyan személyek voltak,akikhez nagyon kötődtem, akiket nagyon szerettem. Azonban ez a nyár megmutatta, hogy ki az, aki igazán értékel és szeret. Úgy érzem sokakat elvesztettem, de azok a gyémántok, amelyeket eddig is láttam, azok most fényesebben csillognak, s én ezeknek a pár csodálatosan ragyogó barátnak vagyok nagyon hálás. Neveket nem említek,mert felesleges, hiszen, ha netán olvassák a soraimat érezni fogják: Igen! Rátok gondolok és köszönöm azt a rengeteg szeretetet és segítséget ,amit tőletek kaptam. Széppé tettétek a nyaram a hosszú beszélgetésekkel, a Természetfilm Fesztivállal, a Csillaghullással, a kapálás közben eltöltött percekkel, a nagy ölelésekkel, a telefonokkal,amikkel érdeklődtetek,hogy hogy vagyok, az esti partykért . Egy szóval: mindenért.  

 Mindig is imádtam körhintázni.  A búcsúkban két féle volt,de Apa mindig csak az egyikre engedett fel, a biztonságosabbra. De én mindig a másikra vágytam : a veszélyesebbre. Azt tudtam,hogy amin ülök az egyre csak fel le emelget, és ugyan élveztem,hogy a Föld és az Ég között ingázom, mindig áttekintettem a másik féle körhintára, s vágyódtam utána. Kiváncsi voltam milyen érzés rajta lenni és forogni forogni, eszméletlenül, széttárt karokkal szédülni a világba.

 S most itt ülök egy olyan körhintán. Egyedül szálltam fel ide. A következményeiba bele sem gondoltam. Eleinte csak egy pár ember ült a hintán,de ahogy jobban megnézem ez a pár ember is férfi. Néha fel- fel száll még pár férfi. Én pedig csak ülök a kis kosaramban és nézem ahogy forog velem a Világ. Lassan kezd alkonyodni, s egyre több férfi tűnik fel a hintán,amely egyre csak gyorsabban pörög. Eleinte furcsálltam,de már hozzászoktam. Néha még élvezem is ezt az egészet. Élvezem,hogy a hinta nem áll meg,én meg csak szédülök,s egyre többen leszünk. De lassacskén belefáradtam a sok szédülésbe. Már nem akarok mást,csak hogy végre megállítsa valaki ezt az átkozott hintát, szétszédült arcom fölé hajoljon és barátságosan rám tekintsen, majd ájult testem két erős karjával megragadja és kiemelje a kosárból. Szinte látom,ahogy kezeiben tartva megindul velem a naplemente felé, a tó irányába, s én már látom, ahogy az összemosódott színek a helyükre kerülnek és érzem, hogy biztonságban vagyok. 

 Néha elgondolkozom azon,vajon megérte - e felülni arra  körhintára,amitől úgy féltettek. De a helyzet az, hogy Apu nem vigyázhat mindig rám,és igen is tudnom kell mit cselekszem. S ha még a veszélyesebb utat is választom,hinnem kell  abban,hogy a végén úgy is túlélem. Habár ezt a körhintát mások is nehezen kerülik el. Mondhatni csak azok,akik tényleg nem kiváncsiak arra milyen érzés. De az emberek többsége nem ilyen. Nem így lettek teremtve. A helyzet pedig az,hogy bárki is felül erre a hintára, annak tudnia kell valamit :

A hinta ugyan megállítható,de örök időre való kiszállás nem létezik.

Nos most igen eltérő formát választottam,hogy leírjam mi van bennem. Egy dalt mellékelek,mely kiválóan passzol a fájdalmamhoz,de a címe,teljesen ellentétes azzal,amiről beszélni akarok. A cím nagyjából annyit jelent,hogy szeretem ,ha hazudsz. Nos én nem szeretem a hazugságokat, s most mégis ki jutott belőlük. Nem csak egy embertől,hanem többtől,de most telt meg a pohár és most írom le pár rímcafatom segítségével.

Utálom, ha hazudsz

Már nem tudok várni,

  Elegem van a beigért szavakból,

  Már nem tudok várni,
  Elegem van a hazugságaidból.
  Őszintének hittelek,
  Bárki is támadott,
  Én megvédtelek,

  S neked ez okot adott,
  Hogy tovább folytasd amit elkezdtél,
  További csalfa szavak,
  Amikhez menekültél,
  De most nézd,hova juttattak:

  El, tőlem messzire,
  Mérhetetlen távolságokba,
 Ahol a könnycseppjeim átváltoztak lángnyelvekre,
  S mostmár úgy égtek be a tudatomba,
Hogy bármi szó is elhagyja a szád,

Mindig emlékezzek arra,

  Mennyire is fájt,

 Mikor a hazugságod a szívemet szétmarta. 

  S hiába is lenne őszinte a beszéded,
  Már kevés porcikám akad,
 Ami őszintén hinne benned,

S abban,hogy igaz minden szavad.

Kedves olvasó!

 Mint azt láthatod ,majdnem 2 hónapja nem írtam ide semmit,habár nem az eseménytelenség vagy a megosztani valók hiánya miatt. Egyrészt lustaság,másrészt olyan dolgokat éltem át két hónap alatt,amiket kicsit lassan dolgzok fel. Öröm és bánat ,mindez megtalálható volt benne,talán majd lesz idő,hogy itt is mesélni fogok róla,de most inkább arról írnék,ami eddig nem volt rám jellemző,de azt hiszem innenstől nagyon is jellemző lesz :

Én és a foci

  A helyzet az,hogy sosem értettem a focihoz.Mondjuk emlékeim mégis vannak. Általános iskolában volt egy osztálytársam,aki tömérdeknyi füzetet töltött meg kedvenc focistái képével,kilencedikes koromban kolis nemzetközi sporttalálkozón játszottam egy-két meccset, 2002-ben (ami még általános sulis koromhoz köthető ) nagyapámmal néztem végig ahogy a brazilok megnyerik a döntőt.  Ezen kívül,semmi különöset nem jelentett a foci számomra. 22 ember,egy labdát hajkurászik a pályán. Max akkor volt egy kicsit intenzívebb jelentése,ha ismerőseim játszottak élőben. Akkor volt kinek szurkolni. De ezen év júniusa nem várt fordulatot hozott e téren az életembe : megszerettem ezt a sportot.

Hogy miért ?

Pontos választ magam sem tudok mondani. Minden a Shakira dallal kezdődött. Akkor tudtam meg,hogy Dél-Afrika rendezi idén a VB-t, ami nagy öröm számomra,mert Afrika a szívem egyik csücske,ráadásul a dal is nagyon bejött, nem tudtam kiverni a fejemből,a klip szintén megfogott. Olyan érzelmeket láttam benne,amiket eddig nem vettem észre,illetve nem is foglalkoztam vele. A végső kiteljesedése azon düntésemnek,hogy végig figyelemmel követem a VB-t egy áruház sajátkészítésű táblázata volt,melyen ott szerepeltek a mérkőzések,valamint a csoportok,hogy ki kivel játszik. S valóban így is történt. A VB koncertet is végignéztem,s másnap nagy izgalommal vártam az első meccset. Fura érzés volt. Olyan,mint mikor kicsiként a karácsonyt vártam. Furcsálltam is saját magam. Hisz ez csak foci,eddig megvoltam nélküle,akkor most miért kell azon izgulni, hogy elkezdődik egy foci VB. Erre azonban tudok választ adni : szerintem mindnekinek van az életében egy olyan szakasz,ami számára megterhelő volt,és egy döntést hoz,amitől azt várja ,hogy megváltozik az élete. Számos efféle döntésem volt,de sok alábbhagyott bennem. Idén viszont úgy akartam, hogy végig is csináljam amit elhatároztam. Ha lehet az összes meccset végignézzem és a VB végére eljussak odáig,hogy megértem,miért is választottam valami olyasmit, "változást hozó döntésnek",ami eddig tőlem távoli. S most alássan jelentem. Megtörtént. Sikerült mindkét dolgot véghez vinnem. De nézzük hogyan. Habár nem ígérem,hogy igazi focitudással állok hozzá,inkább sajátszemszögből.

A kezdet

 Nos mivel pont nyári szünet elejére esett a VB,de még érettségi előtt,így volt időm rendszeresen nézni a meccseket. Szembesültem azzal ki az a Messi,és láttam simerős arcot is Diego Maradona személyében. Beleszerettem Tshabalala örömtáncába,láttam Green potyagólját, habár már érettségi időszakban,de láttam a német válogatott gyönyörű belépőjét. Szurkoltam a braziloknak,(habár csak a régi emlékek miatt ),csalódtam az olasz válogatottban,s meglepett a spnyolok első meccsének elvesztése.Emlékszem az érettségim napján történt,mikor vesztettek,pedig aznap délután,miután kezembe kaptam az érettségit,az osztálytársnőm vőlegénye,aki mellesleg nemrég lett bíró azt mondta : a spanyolok fognak nyerni. 

Időugrás,avagy a jóslat beteljesedése

Több mindent is akarok még itt megemlíteni,de mivel friss az élmény,mivel alig egy órája tért véget a döntő, így ezt említem meg előbb. Hollandia és Spanyolország a  döntőben. Nos számomra sem várt eredmény,hiszen én a legjobb négybe más csapatokat jósoltam. Dehát sebaj. Attól független,hogy most kezdtem el dobogó szívvel nézni a focit,az nem jelenti azt,hogy most is úgy kell történnie mindennek,ahogy én akarom,és nem azoknak kell a döntőben lenniük,akiknek már bőven jutott belőle. Nem. Az első (úgymond tudatos ) Vb döntő,amit ltok,egy történelmi döntő. Valaki olyan európai ország nyer,aki eddig még soha,ráadásul Európán kívül. Nos mivel egyik csapat sem tartozott a kedvenceim közé,így nem szurkoltam egyiknek sem igazán. A hollandok nagyon ellenszenvesek voltak számomra ( említették is,hogy csak az szereti a hollandokat,aki maga is holland,vagy kai netán ismer egyet,de egyébként,akinek köze nincs hozzá,az nem kedveli őket.Hát én is így voltam vele. ) Különösebben a spanyolok sem voltak a kedvenceim. Túlságosan népszerűek voltak az ismerettségi körömben, s habár tényleg nem rosszak,meg gondolom oka volt annak,hogy EB-t nyertek, akkor sem őket tartottam a legjobbnak,de hamár eljutottam idáig,akkor inkább abban reménykedtem megverika már 25 meccs óta veretlen Hollandiát. Igazándiból nem tetszett a meccs. A hollnadok erőszakosak ,a spanyolok meg inkább félősek voltak, s néha már azt mondtam,ennyi totojázás után inkább legyen egy holland gól... de végül csak meglett az a várva várt spanyol előny,habár azt hiszem kicsit többet vártam egy hosszabításban belőtt gólnál,mely később ugyebár a győzelmet jelentette. Nagyon örültem neki. De igazán,csakis akkor éreztem azt,hogy megérdemelték,amikor megláttam Iker Cassilast sírni. Igen. A várva várt érzelem. Nem tudom miért,de magam is könnyeztem. A csapatkapitány könnyeiben látni véltem mindazt a küzdelmet ,amit megéltek az elmúlt időszakban. A rengeteg munka,erőfeszítés ott csillámlott azokban a pici cseppekben. Ha maga a spanyol válogatott nem is,de Casillas a szívemhez nőtt,való igaz, a legjobb kapus a világon. Szóval spanyol könnyek, öröm és a megérdemelt győzelem,valamint holland könnyek és bánat ezüstéremmel fűszerezve. Lacika jóslata pedig bejött.

A VB igazi legjobbjai számomra

 Mint azt említettem,nem a kedvenceim közül került ki a világbajnok csapat. Sajnos előtte eggyel elbukott. Hiába említettem,hogy a braziloknak kezdtem el eleinte szurkolni, igazából nem értük szorítottam annyira. Mondjuk a brazilok ,már csak az emlékek miatt is a szivem csücskei maradnak, s végül is egész jó kis csapat volt ez ,tehetséges emberekkel, de  valahogy nem olyanok voltak,mint anno, ráadásul a Hollandia elleni meccsen inkább ripacskodtak ( elnézést a kifejezésért,de csak ezzel tudom azt a meccset jellemezni ) mintsem fociztak. Ezek után,csak másik kedvenceimben bízhattam : a németekben. S ,hogy ők lettek a favoritjaim,azon magam is meglepődtem. 12 évig tanultam a német nyelvet,és soem tudtam eldönteni,hogy szeretem - e vagy sem,(ez mindig tanárfüggő volt ) s rühelltem a német filmeket,sorzatokat is,és magát az országot is. Nos az ország már 2008-ban megváltozott a szemeben,és megszerettem. S most pedig a válogatottjuk. Azok a négy gólos meccsek,azzok a fiatalok és persze a zseniális tapasztaltak. Egyetlen németet sem tudnék mondani a csapatból,akit ne szeretnék valamiért. Mondjuk elsőként,pont nem egy "vérbeli" német keltette fel a figyelmem : a török származású Mesut Özillel kezdődött minden. Tetszett a játéka,maga a neve is,és amikor Ghana ellen belőtte azt a gólt...hát rég dobbant akkorát a szívem. Sikoltozva ugráltam örömömben. Természetesen gólpasszai tovább növelték az értékét, s a Vb egyik legnagyobb felfedezettje lett. DE nem csak ő lopta be magát a szívembe : a harcos Klose, a kíváló kapuérzékű Müller, a nagyszerűen védő Lahm ,a lelkes Schweinsteiger, de igazából mindenki : Khedira, Podolski,Friedrich,Jansen, Boateng,Neuer és a többiek. Ami azt illeti Löw is. A stílusos edző. Nagyon bírom .

Szóval a német bravúrok miatt vártam volna,hogy döntősök legyenek a németek. Sajnos nem így lett. Szinte lefagyottnak tűntek a spanyolokkal szemben, habár tegyük hozzá,eléggé kimerültek lehettek, meg elég sok betegeskedésről is hallottam,de ez nem mentség. Egyszerűen az a meccs nem az övék volt. Kicsit bánkódtam a veszteségük miatt,de amikor a bronz volt a tét,akkor a háborgó tenger a szívemben elcsendesedett. Habár nem az eredeti kezdőcsapat állt ott ( azért Özil ott volt vigaszomra) , mégis olyan küzdelem nézője lehettem ,az egyébként szintén szimpatikus Uruguayjal szemben,ami boldogsággal töltötte el a szívem. Rájöttem,hogy nem azért szerettem meg a csapatot,mert szinte az aranydobogón láttam őket, (s meg is érdemelték volna ) Nem. A válasz ott volt a passzokban,a kapufákban,a szőgeltekben,a sárgalapokban,a gólokban. Maga a csapat játéka,összetartása,küzdelme,öröme és bánata fogott meg. Nekem tetszett ahogy játszottak,még ha "csak" bronzérmesek is lettek. Ami azt illeti, volt egy hozzászólás,ami szerint ,ha látjuk,ahogy Uruguay ellen küzdeneek a németek,akkor látjuk azt is,hogy talán a spanyolok ellen nem is akartak annyira nyerni. Érdekes volt,mert azon az elődöntőn nekem is ez volt az érzésem. Ha netán tényleg így is volt,hát az sem baj. Számomra a Natinalelf lett a legjobb football csapat az egész Világon a 16 góljával, s büszke vagyok rájuk,az én Hőseimre !

Zárógondolatok

  Szóval végignéztem a 2010-es Vb-t. Lett egy kedvenc csapatom is. Tudom mi az a les,és már szinte zsigerből érzem a hosszabítások idejét. Ha nem is a leggólgazdagabb és izgalmasabb VB is volt,mégis csak láttam mindazt ami miatt igazán elkezdtem nézni. Az érzelmek. Pedig csak 22 ember a pályán egy labdát hajkurászva...de innenstől kezdve ,már nem ezt jelenti számomra, hanem 22 ember küzdelmét, izzadtságcseppjeiben rejlő munkáját,könnyeit csalódottságtól vagy épp a győzelemtől. Láttam haragot és nagy öleléseket, örjöngést,és ott voltak a lelátokon mindazok az emberek,akik a sorstársaim. Valamely szinten egy közösség tagja lettem, s lássuk be,jó tartozni valahová,akkor is,ha mondjuk az a közösség a focirajongók tábora. Szerintem jó kis tábor :) Azt hiszem , innenstől nincs megállás. Követem a fociban történő eseményeket ,ahogyan csak tudom. És elnézést,hogy ilyen hosszúra sikeredett a beszámolóm...de legyen erre is két mentségem:

1. Most egyszerre meséltem el mindent  ( habár korántsem meséltem eleget )

2. A másik ok pont annak,az oka,amiért azt írom,hogy korántsem eleget. Gundel Takács Gábor szavaival élve : " szeretjük a focit. Szeretjük, mert nagyon szerethető sport,és mert rengeteget tudunk róla beszélni "

Erre csak annyit tudok zárásként mondani : Gundi, igazad van ! :)

 Kedves Olvasók !

Engedjétek meg,hogy elmeséljek egy eléggé friss élményt :

Néhány nappal ezelőtt előjött az ún. "sötétjövő" ciklusom. Ez az időszak általában napokig tart,és általában akkor szokott bekövetkezni,ha valami kellemetlen attrocitás ér. Ilyenkor sötéten látom a jövőm,illetve sehogyse,és korántsem vagyok biztos abban,hogy el tudok jutni a céljaimig. Félek,hogy meghanyatlok és nem bírok talpraáálni. Ezen időszakban nem szeretem az emberek társaságát, nem tudok normálosan kommunikálni, hisztis vagyok. Természetesen ,attól független,hogy vannak ilyen napok az életemben ,mindig van gyógyulás. A hirtelen feleszmélés : " Szinti,Te nem ilyen vagy. Ha eléggé küzdessz és erősen,és okos leszel,akkor eléred a célod ,bármi áron " . Jó ez az érzés. AMikor érzed,hogy képes vagy akár a Világot is megváltani.

Na most erre a kis személyes bevezetőre azért volt szükség,hogy magamat is és más embereket is( akik velem egy cipőben járnak ) megnyugtassak. Az ha egy picit elbizonytalanodunk ,de végül is mindig tudjuk mi az,amit akarunk,az teljesen egészséges. Azoknak,akik ugyanígy szoktak érezni,itt van egy ellenpélda,ami őszitén szólva számomra egy igazi "társasalmi csőd " :

Ritkán nézek tv-t,de vmiért ma délelőtt megtettem. Igazából a VIVA-n lógtam, ( és már meg is bántam :S  )és épp a Megálló című műsor ment. Ebben a műsorban volt egy napi kérdés : Mi lesz veled 10 év múlva ? A választ a műsorvezető,esetünkben Ben 3 "apucikislányának" kinéző,tündibündi,méregdrága cuccost viselő,napszemcsis cicamicától várta. Nem nagy eredménnyel. Idézek egy kis párbeszédet :

Ben - Mi lesz veled 10 év múlva? 

Cica 1 - Nem tudom... (hehe) 

Ben : na de mégis ? valami szerelem ? munka ?

Cica 1 : nem tudom... ( hehe )

Ben : Na és Te hol leszel 10 év múlva ? nah majd jövök 5 év múlva és ugyanezt fogom kérdezni !

Cica2: áh,akkor már nem leszek itt ( hehe )

Ben : hát hol leszel ?

Cica2: Pesten !

Ben : és mi lesz Pesten ? milyen leszel ?

Cica2 : Gazdag!

Ben : és esetleg gyerek ?

Cica2: áhhhh...neeem !

Na most hölgyeim és uraim ,ezt képzeljük el mégtöbb viháncolással,és mégtöbb fogalmatlansággal. Lehet nem szó szerint idéztem,de sztem ez már így is elkeserítő... vagy csak én vagyok ezzel így ? Jó a lányok korát nem tudom pontosan,és nem kell mindent teljesen kicentizve megtervezni,de ami azt illeti szerintem azért kell lenni valami inspirációnak,ami nyomán elindulhatunk. Mégha végül nem is az lesz a munkánk,amit elterveztünk,de rettentő sok tapasztalatot szerezhetünk az életben.Sajnos mostanság egyretöbb az ilyen fiatal,mint ezek a kedves nyilatkozók,akik egyáltalán nem törődnek a tervekkel,akiknek nincsenek ambícióik,lógatják a lábukat tudatlanul a nagyvilágba. Legalább is nekem ez jön le. Nem érdkeli őket más,minthogy pasizzanak,csajozzanak  11-12-13 évesen,14 évesen pedig fogalmuk se legyen róla,hogy mikor és hogyan vesztették el a szüzességüket. Nekik fontosabb apuci hietlkártyája,a Gucci,meg a New Yorker vagy tudomis én mi. Nekem a márkásan öltözőkkel sincs bajom. Aki teheti,az tegye meg,de könyörgöm miért fontosabb nekik a külső,mint a belső ? Miért nem lehet mind a kettőt ápolni,emberhez méltóan,értelmes szinten?

A tanulság számomra : feleslegesen rettegek a jövőmtől. Nem vagyok ugyan egy világot megrengető elme ( habár Einstein is megbukott matekból- mindig ezzel nyugtatom magam,habár ez lehet nem a legjobb példa ^^ ) de tudom,hogy már több vagyok,mint az a 3 cicamica. Nekem vannak terveim,céljaim, akaraterőm, némi tudásom és még sok  más dolog,amiknek segítségével tudom,hogy egyszer normális életem lesz . Én hiszek ebben. Rendíthetetlenül.

 Üdvözletem újra :)

 2010. május 12.  Hogy én mennyire vártam ezt a napot...Nagy Stand Up Comedy rajongó lévén jegyet vettem Aranyosi Péter és Kiss Ádám estjére. A helyzet az,hogy már egy előző előadáson is részt akartam venni,ami szintén itt volt Orosházán.Akkor Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán est lett volna,de mivel félreértelmeztem a jegyvásárlásról szoló felhívást,így az akkori előadást mondhatni lekéstem. Egyetlen vígaszom talán az volt,hogy végül is sikerült velük találkoznom,mert pont akkor szálltak ki az autóból. Autogrammot még esélyem se volt kérni,mert hát tollat és papírt felesleges magaddal vinned Szintikém -.-' . Így még merszem sem volt a közelükbe menni...na de mindegy,egyszer úgy is megnézem őket élőben ,mert hatalmasak :)

Visszatérve a két tegnapi delikvensekhez : Kiss Ádám fellépésen volt már szerencsém részt venni. Gondolom senkit nem lep meg azon állításom,hogy nehéz ülve maradni a széken a röhögéstől ^^ Mielőtt megérkeztem volna a teremhez ,ami az előadás helyszínéül volt kijelölve ,végig kellett mennem egy folyosón,melyen egy ajtó egy bárba vezet. Ezen az ajtón vágódott be épp előttem Kiss Ádám .  Szokásosan zavarba jöttem. Azt hiszem ez még ilyen teanéger beütés nálam vagy nem tudom,de ha ismert emberrel találkozom...iszonyatosan zavarba tudok jönni ....( Vujity Tvtrkoval való találkozásomkor is ez történt,de ezt majd máskor mesélem el ) szóval zavarba jöttem,pedig nem is látott,nem szólított meg...épp hogy csak bevágódott előttem. Szerintem a reakciómon ezek a közismert emberek csak nevetni tudnának,s tulajdonképpen nevetnivaló is,hisz ők is ugyanilyen emberek,mint mi. Ami ezt illeti pont ezért vagyok rájuk kíváncsibb. Egyébént is nagy "emberkutató" vagyok , s nagyon érdekelne,miként viselkednek Ők,akiket a színesdobozban látunk. Hogyan élik mindennapjukat ? A média persze előszeretettel kutakodik a magányügyeikben...de én nem a művilágra vagyok kíváncsi és nem Kiszel Tündére ..nem. Engem az érdekel,hogy egy humorista hogyan élheti életét és miként tudja megtenni,hogy mindennap vicces legyen... Ezen gondolkodtam,mikor mászkáltam a folyósón fel s alá,kicsit bekukkantva az elsötétített üvegen keresztül nézve őket.  ( Istenem ezeket olvasván kicsit olyan túlmisztifikáltnak érzem az érdeklődésem,de hát mit tegyek,ha egyszer érdekel . )

S akkor mostmár kicsit az előadásról is írjak már,ha egyszer eljutottam oda . Gyakorlatilag 19:00 -tól 21:00 -ig folyamatosan mosolyogtam,és könnyeztem a nevetéstől :) Ami eszembe jut így hirtelen a kiegészítés : Aranyosi, az idősebb,Ádám a fiatalabb,tehát kor szerint volt ebből is abból is :) Ruha terén : Ádám narancs felsőben, Aranyosi kék kockás ingben .( Kék-narancs ,komplementer színek ) Ami közös volt bennük : mindketten jól megnevettettek minket :) Mindenről esett szó : az urológustól, Szikora Robi "he"-jén, az őrült szomszédokon, Ri-ri-ricsikén át ,Karda Beáig . Na de poént még szerencsére nem lőttem le,így mindenképpen ajánlom mindenkinek,hogy igenis tessék elmenni az ilyen előadásokra ( már ha nem találkoztok még a " Minden jegy elkelt " felirattal ) mert igen is jól esik ,ha nem kell mást csinálni,minthogy az igényes humort fogyasztani kikapcsolodásként, s inkább őket tessék nézni,mint  a MAUNIKASÓTT ( ja bocs,az megszünik :'( XD erre vártam az első adás óta :D ) vagy a Dzsózeffbarátot.

Egyébként számomra nem csak a humor miatt volt kellemes az előadás. a nézőközönséget is jó figyelni. Gyanítom,hogy sokan a munkából jöttek egyből, vagy épp a tűzhely mellől, vagy a suliból. Én magam az érettségi szüneti pihenésem töltöm efféle jó dolgokkal. Szóval nézvén  különböző embereket, a különböző ízlésekkel és pofonokkal,jó érezni,hogy van legalább egy dolog,ami összeköti ezeket az embereket: az igényes humor. Nos  remélem lesz még szerencsém más Stand Up Comedy-s előadáson részt venni,más humoristákkal is találkozni,s remélem viszoont látom őket is.

Respect !

Üdvözletem újra :)

 Nos,mint előző írásomban említettem rengeteg dolog történt velem az elmúlt hetekben,s ezek lelkileg mind megviseltek,csak talán nem mutattam ki annyira,hogy ezt mindenki észrevegye. Ez nem is baj...aki eddig is ismert,az tudta,hogy az a Szinti,akit ők látnak,valójában nem az a SZINTI,akit ők ismernek. Ezzel magam is tisztában voltam,pontosabban még vagyok. Mert az igazi Szinti tényleg nincs itt. Valaki más beszélget helyette a barátaival ,elmegy helyette bulizni, de továbbra is segít,azokon,akiken az igaziszinti is segítene,s elmeséli az igazi Szintinek ,mik is történtek,míg ő távol volt. Kicsit skizofrénül hangzik a dolog. Nagyon bizarr. A lélek gyötrelmei , démonjai piócaként tapadnak az emberhez, amelyektől ő nehezen szabadul,vagy akár egyáltalán nem. Három okból : vagy azért,mert nem akar ezektől a dolgoktól megszabadulni,mert az ember szeret szenvedni, vagy azért,mert nincs sem ereje,sem ideje,sem ötlete miként válhatna meg tőlük. A harmadik ok az,hogy igazából az ember észre sem veszi ezeket a démonokat,tudomást sem akar róluk venni,nem mer elmerülni lelkének világában és a felszínnek él. Úgy érzem túl sok ember foglalkozott már az emberi lélek mélységeivel és természetével,így amiket az előbb felsoroltam,már másnak is biztosan az eszébe jutott. Ettől függetlenül én mégis megemlítendő dolognak tartom. Már csak azért,mert hónapokig küzködtem én is a saját démonjaimmal. Ha jobban bele gondolok ezen harc  nem csak hónapokon,hanem éveken keresztül folyt. Csakhogy évekkel ezelőtt még nem tudtam ,mit miért teszek,mit hogyan kezeljek, mi mit jelent. Azóta azonban rengeteg dolgot tanultam,már csak azért is,mert olyan emberekkel beszélgettem,akik véleményem szerint nagyon értelmesek,és ha a társadalom egy kicsit jobban értékelné őket,akkor akár nagy szerepük lehetne egy kicsivel jobb világ megteremtésére. Azonban mégsem kesergem,mert az én Világomat már szebbé tették,és értékesebbé. Szóval a beszélgetések,és néhány a témával foglalkozó iromány ( köszönet Rhonda Byrne-nek és Paulo Coelhonak ) sok mindent megtanultam az évek során,s mondhatni a puzzle kezd számomra összeállni. A kérdés az,hogy attól független,hogy az én világom valamivel derűsebb lesz,ha kirakom a puzzlet,az meg old-e minden bennem felrejlő kérdést,vagy esetleg újabb talányokat sodor elém. Nem tudhatom,de érzem,hogyha most sikerül átvészelnem a saját magam által elrendelt rehabilitációt, és majd az igazi Én visszatér, akkor igen fontos dolog kapujába lépek,s remélem lesz merszem átlépni azon a kapun,ha közelebb akarok kerülni a célhoz.

Nos erről majd később... Coming soon :)

Üdvözletem újra !

Régen írtam már bejegyzést ide,pedig nem volt olyan nap,hogy ne lett volna okom írni ide. Rengeteg minden történt velem az elmúlt hetekben. Ennek ellenére mégsem ezekről a dolgokról fogok írni...

A helyzet az,hogy ,már egy jó ideje nem sok olyan nótát hallgatok,ami megérint. Ezek többynire rock zenék. Valahogy az igazi hangszeres dalok több mindent hoznak ki belőlem,mint az ilyen tingli-tangli dalok...és mégis,én mostanság az utóbbit hallgattam. Megtagadva igazi ízlésem. Nem mondom,azért jól jöttek,mert vannak igazán dallamos kis nóták,és az igazat megvallva Lady Gaga dalai valamiért szórakoztatnak...vagy inkább a klipjei.Őrület amit cisnál az a nő. Egész Hollywoodot megváltoztatta. A sztárok elkezdtek egyre "egyedibbé" / ( és gagyibbá ) válni,mert egyszerűen félnek attól,hogy ha nem haladnak a korral ( és nem viselkednek minél jobban úgy ,mint aki nem földi halandó ) ,akkor nem fogják őket szeretni és nem lesznek népszerűek... na de a nagy hollywoodi félelmen túl, Lady Gaga sokkolóbbnál sokkolóbb megjelenésén át...egy sokkal értelmesebb dologról szeretnék írni azon embereknek,akik talán olvassák a blogom. Ma az Aktívban szó esett egy értelmes zenészről,Slashről,a Guns" N " Roses szológitárosáról,és az albumáról. Egyből rákerestem az új albumra,és láttam,hogy készített egy dalt Fergievel ,ami isteni lett ( Beautiful Dangerous tessék megkeresni ,meghallgatni ) és egy track Adam Levinenel is. Egy lassab hangvételű,de gyönyörű szám. S ekkor tört meg  a jég. Ugyan nem igazán rock nóta,valami más,megint az érzelmek. Amint elkezdtem hallgatni a zenét olyan volt ,mintha egy hosszú útról tértem volna vissza... mintha egészen addig kómában feküdtem volna,és megfeledkeztem volna az igazi szép zenék hallgatásáról. Lehet ez így hülyén hangzik,de féltem hasonló karakterű zenéket hallgatni. Ahogya dal címe is mondja , gotten, azaz elhanyagolva. Elhanyagoltam  számomra igazán értées dalokat,mert féltem önmagamtól,és féltem attól,hogy elgyengülök. A ballagások,az emberek arcai,a férfiak szerepe az életemben,a családom,az érettségi...ezek mind olyan dolgok az életemben,amiken rengeteget pörög az agyam. A zene pedig számomra terápia. Így az utóbbi időben csak a testemet pörgettem ,discokba jártam,d e most másra vágyom koncertre. Egy igazán jó rockbanda koncertjére. Mindegy hol. A  lényeg az legyen,hogy végre tisztítsák a dallamok  lelkem... már nagyon szeretném :)

Az ok,amiért még hajnali egykor fenn vagyok,az az "ihlet". Egy kedves ismerősőmtől kaptam egy olyan számot,aminek hatására elkezdtem valamiféle novellát írni. nem hencegni akarok vele,hogy : hehe nézzétek,milyen tehetséges vagyok! Egyszerűen az az érzésem támadt a zenétől,hogy ideje leírni egy két dolgot,amit így egyébként sima szóval nem írok le. Van benne egy kis valóságalap,meg egy kis odaképzelt dolog. Nem tudom,hogyan csinálták anno a nagyok,s miként írtak novellákat,de most itt nem is az a lényeg. A lényeg,hogy nekikezdtem,és most az egyszer meg is írom,ha nekifogtam. Nem egy hasonlószerű irománynak kezdtem el írni,de sosem fejeztem be. Ez most máséknt lesz. S itt fogom prezentálni. 4 emberről biztosan tudom,hogy elf ogja olvasni. Akkor már megérte. S amilyen békésnek szánom a novellát,olyannyira nem lesz az. Azért,mert megint találtam valamit a világban,amit furcsállok,s nem tudok szó nélkül elmenni mellette. S szépen sorjában szóvá is teszem az összes megjegyzésem ezzel kapcsolatban. Nem sok időm van rá. Főleg azért,,mert amint kimosom a kölnik illatának összekeveredett egyvelegét,megyek vissza Békésre,és folytatom az érettségire való készülési mizériát,meg még egyéb dolgot. Csak legyen erőm végig csinálni :)

Életem jelenlegi értékelése : Ha elhagyom az otthonom ,akkor játszani fogok. Imádok játszani . Imádok nagyokat nevetni,és az embereket megbotránykoztatni. Felkapcsolni a villanyt a sötét szobában,lehúzni a takarót a még alvó emberekről.

Na de most egyenlőre nekem van villany lekapcs :) szép álmokat !

Üdvözletem minden kedves véletlenül vagy szándékosan idetévedt olvasónak!

Nos elindítottam életem első blogját ( pár kedves barátom példáját követve ). Sokáig nem akartam efféle dolgot elkövetni,mert hát minek is írjam le életem egyes történéseit,érzéseit,gondolatait. Azonban az előbb említett kedves barátok írásait olvasva úgy döntöttem,nincs ebben semmi rossz. Ha már csak ők látják miket hordok itt össze,már az elég. Hogy tudjanak rólam. Pont az efféle bejegyzések miatt sikerült egy kicsit nekem is jobban a fejükbe látnom,ha netán néha nem sikerült volna. Bőbeszédű ember lévén ,úgy gondolom lesz mit ide írnom. Majdnem olyan,mintha naplót írnék. Azt meguntam [ :O igen írtam naplót ^^ ] Nos így a délután közepette ,még nincs is nagyon mondanivalóm,úgyhogy szerintem még este visszatérek ide. Akkor kicsit több az inspirációm. Vagyis inkább a nyugalmam. Igen ,az este tökéletes arra,hogy egyedül maradjak a gondolataimmal.

 Tehát folyt köv...